Mi lesz veled magyar lakosság, mi lesz
veled magyar egészségügy?
A honi lakosság egészségi állapotáról aggasztóbbnál aggasztóbb hírek látnak napvilágot. Ezek egy része szoros
kapcsolatban áll a diabétesszel. Dobogós helyünk van a világ elhízott országai között. A legkövérebb nemzet lettünk Európában. Dobogós hely jut a tizenévesek testsúlyának.
Nemcsak a felnőtt népesség, de az ország jövőjét hordozó fiatalság is szomorú jövő elé néz, hiszen aki tizenévesen kövér, az csaknem 100%-os biztonsággal felnőttkorában elhízott lesz, folyamatosan nő a szív-érrendszeri veszélyeztetettsége és 50%-os esélye lesz arra, hogy 2-es
típusú cukorbeteggé váljék. Mindezt szem előtt tartva csökken az egészségben eltöltött életévei száma, csökken a szellemi és fizikai teljesítő képessége és reménye se lesz arra, hogy hozzájáruljon azon erőfeszítésekhez, melyek révén egyszer, az egyre távolabbi jövőben az ország felzárkózhat Európa gazdagabbik feléhez – már ha akkor még egyáltalán létezni fog a mai fogalmaink szerinti Európa.
Mi vezetett idáig és mit lehet tenni a helyzet jobbításáért? Folyamatosan értekezünk az
egészségügy válságos helyzetéről. Pedig egészségügyről már egyáltalán nem beszélhetünk, ami
van, az egy totális válságban lévő betegségügy. Az egyre kevésbé elégséges anyagi és emberi
erőforrások csupán tűzoltásra elegendőek, a beteg emberek jól-rosszul történő gyógykezelésére,
az esetek kisebb hányadában meggyógyítására. Hiszen a betegségek túlnyomó többsége
krónikus állapotot jelent, mely csupán egyensúlyban tartható, kezelhető, gondozható, de meg
nem gyógyítható. E területen egyre kiáltóbbak a területi különbségek az ország különböző régiói
között, ill. az egyének gazdasági helyzete szerinti differenciálódás: a jobb módúak a magán
egészségügy növekvő mértékű igénybevételével, sokkal jobb ellátást képesek biztosítani maguknak,
mint ami a kevésbé tehetőseknek kijut az állami egészség/betegségügy keretében.
Az egészségügy pedig ott kezdődne, ahol még meg van az egészség, a még egészségesek
megóvása a krónikus betegségek kifejlődésétől, azaz a primer prevenciónál. Ennek első nyomai
csupán az iskolákban észlelhetők, felemás eredménnyel: korszerűsített (sokak által el nem
fogadott) iskolai étkezés, naponkénti tornaóra – még mindig nagyon sok helyen tornaterem és
az iskolák többségében úszási lehetőség nélkül. (Ennek megoldása néhány stadion építésének
elhalasztásával akár lehetővé is válna.) Ami abszolút hiányzik, és sürgősen korrigálandó lenne,
az egészségügyi alapellátás évtizedek óta sürgetett reformja: a kórházi ellátási költségek töredékéért
jelentősen javítandó a háziorvosi praxisok állapota, emelendő a háziorvosok kompetencia
szintje. Akkor ide csalogathatók lennének a fiatal doktorok, akik munkáját minimum 3
szakdolgozó segíthetné, lehetővé téve az orvosok számára a lakosság széles körével történő
hatékony foglalkozást, a primer prevenciót, vagyis a betegségek megelőzését és a krónikus betegek
magasabb szintű gondozását.
Addig pedig a közszolgálati médiának a rendelkezésre álló extra mennyiségű pénz egy részéből
ahelyett, hogy a kereskedelmi médiumokkal versenyezne a lakosság dezinformálásában
és butításában, vonzó, célratörő, folyamatos egészségnevelő műsorokat kellene sugározni a
legjobb szakemberek közreműködésével, hogy ne csak az legyen a trendi, amit a reklámok sugalmaznak.
Mindemellett pedig mindenkinek törekedni kellene egészségtudatosabb életvitelre, nemcsak
a cukorbetegeknek, hanem családjaiknak is egészségesebben táplálkozni és rendszeresen
többet mozogni, ha egyáltalán szeretnénk, hogy fél évszázad múlva is legyen életképes magyar
népesség e kis hazában.
A főszerkesztő: Dr Fövényi József